(A következő írás alkalmas lehet a nyugalom megzavarására, így 18. éven aluliaknak nem ajánljuk!)

Képtelenség meghatározni, hogy a kultúra, amiben beleszületünk, pontosan mennyire képes formálni az élményeinket, de annyi biztos, hogy nagy hatással van ránk. Így van ez a fájdalom érzékelésével is, minden ember átél és reagál a fizikai fájdalomra, ugyanakkor népcsoportonként más-más jellemzőket lehet találni a fájdalom kifejezésével kapcsolatban. Az is valószínű, hogy a kommunikációs és viselkedéses mintákon túl a kulturális környezet meghatározza azt is, ahogyan megéljük a fájdalmat.

Képzeljünk csak el egy szemöldökét piercinggel átszúrató kamaszt vagy ugyanezt a fiatalt egy mandulaműtét után. Az élmény a kontextus miatt nagyon eltérő – amíg egyik esetben örömteli célt szolgál, a másik esetben szenvedést okoz a fizikai bántalom. Kulturális kontextusra talán a legjobb példa a szülés, amely során a kellemetlen fizikai érzetet fölülírhatja a gyermekáldás örömteli élménye. A kulturális kontextus a fájdalmat normalizálja, adott esetben közösségi és spirituális céllal ruházza fel, így a kellemetlen élmény elviselhetővé válik.

Fájdalmas rítusok

Napjainkban is számos közösségi rituálé található világszerte, amely alkalmával emberek szándékosan kínozzák, sanyargatják magukat. Ilyen lehet az önostorozás, a parázson járás, vagy az öncsonkítás bármilyen formája, de a mezítlábas zarándoklatok és szigorú böjtök, virrasztások is ide tartoznak.

A hindu Thaipusam ünnepség alkalmával Szingapúrban élő tamilok ezrei indulnak vándorútnak, hogy áldozatot mutassanak be Murugan istenének és népük védelmezőjének. Az áldozat célja, hogy elűzzék a gonoszt, megtisztuljanak saját nemkívánatos tulajdonságaiktól, mint a harag, féltékenység és bujaság. A spirituális zarándoklat 48 napos böjttel kezdődik, majd útnak indulnak egyik templomtól a másikba, miközben díszes áldozati állványokat cipelnek magukon. A hagyományainak megfelelően testük különböző pontjait hosszú, súlyos nyársakkal szúrják át, kampókat akasztanak a bőrükbe, így cipelik az áldozati tejes kancsókat, gyümölcsöket vagy éppen a virágokkal, pávatollakkal és isteni szimbólumokkal díszített fémkereteket.

A vallási rítus megfigyelői szerint a zarándokok nem mutatják fájdalom vagy szenvedés jeleit, sebeik nem vagy csak kevéssé véreznek. Ennek több tudományos magyarázata is lehet. Egyesek szerint a vallási szertartás során kialakult transz olyan módosult tudatállapotot teremt, amely a hipnózishoz hasonlatos. Jól dokumentált tudományos tény, hogy a klinikai hipnózis alkalmazása során csökken a vérzékenység (kapilláris erek kontrakciója), valamint megváltozik a fájdalomérzékenység (hipnoanalgézia). Más magyarázatok szerint a szociális kontextusnak van hatása az egyéni fájdalomérzékenységre. Egy laboratóriumi vizsgálatban Craig és munkatársai (1975) bizonyították, hogy azok a vizsgálati személyek, akik korábban magas fájdalomtoleranciájú embereket figyeltek meg fájdalomkeltő helyzetben, később maguk is jobban viselték a fájdalmat, mint társaik.

Mi szükség fájdalmas rítusokra?

Nem véletlen, hogy a fájdalmas szertartások kialakultak. A beavatási szertartások és vallási révületek egyaránt növelik a közösség összetartását, valamint hajlandóbbá teszik a csoport tagjait a proszociális magatartásra. Ha valaki fájdalmas áldozatot hoz azért, hogy része legyen egy közösségnek, akkor jobban meg fogja becsülni, hogy tagja a csoportnak. Ennek eredményeként ezek az emberek jobban kötődnek a közösségükhöz, összetartóbbá és segítőbbé válnak egymással.

Habár hajlamosak vagyunk ezeket a fájdalmas és önsanyargató eljárásokat primitívnek és kultúra idegennek tekinteni, a nyugati társadalmakban hasonlóképp megtalálhatóak szertartásos és módosult formái. Ilyenek a keresztény flagellatio-s (önostorozás) szertartások Olaszországban, a spanyolországi  Empalao-k, akik szorosan gúzsba kötik magukat egy keresztre és úgy vándorolnak.

Hétköznapi megjelenése az önsanyargató rítusoknak a tetoválások és testmódosító eljárások különféle formái, valamint a beavatási szertartások különböző csoportoknál (sport, fegyveres testületek, gólyatáborok stb). Ezekben az esetekben a fájdalom a közösség által jóváhagyott jelenség, amelyet szükségképpen el kell szenvedni, hogy mi is része lehessünk a csoportnak.

Összességében az önkéntesség, a fájdalom elfogadása, a magasabb cél, a közösségi értékek és a társak támogatása mind olyan tényezők, amelyek képesek módosítani a fájdalom testi-lelki megélésén. Fontos ezt szem előtt tartanunk, amikor egy-egy beavatkozásra készülünk, legyen az például egy gerincműtét. Ha képesek vagyunk tudatosítani, hogy a kellemetlen érzetek fontos célokat szolgálnak, és valódi motivációval rendelkezünk, akkor képesek vagyunk befolyásolni a fájdalom kontextusát és így a kellemetlen érzések lecsökkennek. Legyen arra figyelmünk, hogy mindennapi szenvedéseinket ne csak elszenvedjük, hanem aktívan küzdjünk meg velük. Mindig legyen célunk és még a fájdalmas élményekben is találjunk értelmet!

A szerző a Pszichoszomatikus Ambulancia munkatársa.