1. Definiáljuk kapcsolatunkat!

A szeretethez elköteleződésre van szükség, mely nem csak a szülőkről való leváláshoz járul hozzá, de a párkapcsolat, majd később a saját család alapjainak megteremtéséhez is. Sokan járnak, élnek együtt anélkül, hogy kimondanák, milyen kapcsolat is van közöttük. E mögött gyakran vagy az elköteleződéstől, vagy az egyedülléttől való félelem áll. Az elköteleződéstől való félelem alapja a korai anya-gyerek kapcsolatban szerzett sérülések, vagyis a biztonságos kötődés hiánya. A túl szoros, a túl laza, vagy a következetlenül változó minőségű kötődés hatására a gyermek megtanulja, hogy az érzelmi közelség folyamatos csalódással jár. Így hiába vágyik rá a szíve mélyén, a csalódástól való félelem győzedelmeskedik. Aki megbízható, érzelmes és folyamatos kapcsolatban volt édesanyjával gyermekként, annak felnőttként sem jelent gondot igen-t mondani az elköteleződésre.

Az elköteleződés elutasításának másik esete éppen a pár elvesztésétől való félelmen alapszik: „ha feltenném magamnak a kérdést, hogy ő-e az az ember, akivel együtt akarom leélni az életem, azt kellene válaszoljam, hogy nem”. Gyakran jobb élni egy biztos rosszban, mint egyedül lenni, a kapcsolat veszteségének mélyen gyökerező szomorúságát, és a saját magával eltöltött unalmas hétköznapokat átvészelni. Ebben az esetben az önmaga elől való menekülés szolgálja a párkapcsolat alapját.

Előfordul azonban olyan is, hogy a kellő távolságtartás elegendő ahhoz, hogy a pár mindkét tagja megtegye a felnőtté váláshoz szükséges változásokat, újraközeledve egymáshoz pedig már képesek elkötelezettséget vállalni egymás iránt.

2. Ismerjük meg jól egymást!

A párkapcsolat elején – a rózsaszín köd idején – hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a másik éppen ugyanolyan, mint mi, míg a különböző dolgairól egyáltalán nem veszünk tudomást. Amellett, hogy ez az időszak hatalmas erőforrást jelent a későbbi hullámvölgyek idején, a rózsaszín köd elmúlása nehézségekkel jár. Amikor lehull a lepel, rájövünk, hogy az az ember, akit szeretünk, nem is az, akit mi a teste mögé képzeltünk. Ekkor választhatjuk azt is, hogy megrettenünk a párunkban felfedezett idegentől, és leértékeljük egyes tulajdonságait, de akár azt is, hogy kíváncsisággal és érdeklődéssel szemléljük párunk különbözőségét.

Ahelyett, hogy végeláthatatlan vitát kezdeményeznének arról, hogy például folyó, vagy állóvízben érdemes-e mosogatni, vagy az ágyat bevetve vagy bevetetlenül kell-e reggel hagyni, próbálják érdeklődéssel és kíváncsisággal felfedezni a másikban rejlő másságot!

Az egymás megismerésének szükségessége viszont a partner múltjára is érvényes!

Mindnyájunkban él egy belső gyermek, aki a múlt sérelmeiből táplálkozik: lehet, hogy sértődékeny, lehet, hogy hisztis, akaratos, de az is lehet, hogy érzékeny, bezárkózó, vagy éppen elutasító. Akármilyen gyermeket is hordozunk magunkban, az a párkapcsolatunk során nagy eséllyel megmutatkozik. Ahelyett, hogy újra és újra végeláthatatlan vitába keverednének egymással, ismerjék meg egymásban a gyermeket, és annak igényeit, hogy megértsék, milyen múltbeli tapasztalat okán ér meg neki egy apró-cseprő dolog egy heves vitát!

3. Béküljünk ki a múltunkkal!

Az elsődleges kapcsolataink (anyával, apával, testvérekkel) adják az alapot nemcsak a későbbi kapcsolatainkban megélt élményekhez, de a párválasztáshoz is. A párválasztás gyakran – tudatosan vagy tudattalanul – egy ellenválasztás, hiszen ki ne akarna megszabadulni a múltja negatív tapasztalataitól. Azonban, ha az életet a saját családja ellentéteként akarja felépíteni, mindig a múltba fog visszatekinteni, még ha „negatív módon is”. 

Ezt tegyük a saját nemű szülővel való megbékéléssel, ami a saját női, férfi létnek a szeretettel történő elfogadását jelenti. Ehhez az kell, hogy a múltat ne utasítsuk el, hanem tanuljunk belőle: az értékes dolgokat építsük be, a hiányosságokon, problémás tulajdonságain pedig változtassunk, hiszen ezáltal tudunk valami újat és jobbat létrehozni a saját életünkben és átadni azt következő generációnak.

4. Tanuljunk meg dicsérni!

A partnerkapcsolat stabilitása szempontjából rendkívül fontos a pozitív alaphangulat fenntartása. A másikban rejlő „idegen” megismerése azonban sokszor maga után vonja a kritikát, lebecsmérlést. Aki korábban „megbízható volt”, néhány év alatt „unalmas lett”. Ha elsősorban a negatív dolgokat látjuk meg a társunkban, az egyre inkább valósággá válik számunkra, holott a párunk még mindig ugyanaz az ember, akibe egykor beleszerettünk. A kapcsolat-valóságot azonban mi magunk teremtjük meg azáltal, hogy milyen irányba tereljük a figyelmünket, és mit osztunk meg a másikkal:

1. lépés. Mondjuk el párunknak, hogy mi tetszik benne!

2. lépés. Emeljük ki újra és újra párja pozitívumait!

3. lépés. Nosztalgiázzunk a közös pozitív eseményeken!

4. lépés. Pozitív érzéseinket non-verbálisan is fejezzük ki (érintéssel, pillantással, mosollyal, stb.)!

5. Tanuljunk meg megbocsátani!

Párkapcsolatban a sérülések elkerülhetetlenek, óhatatlanul is rálépünk a másik „tyúkszemére”, a mindennapi súrlódások során megtaláljuk annak gyenge pontját. Természetesen megpróbálhatjuk elfelejteni, úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de ha egy sebet „szakszerű ellátás nélkül kötünk be” esetleg úgy gyógyul be, hogy aztán minden érintés fájdalmat okoz. Tippek ezek elkerüléséhez:

1. lépés. Ne tagadja, inkább merje bevallani, hogy megsértették, megbántották!

2. lépés. Törekedjenek egymás reakcióinak, érzéseinek megértésére! Lássák meg a másikban a „belső gyermeket”, aki saját korábbi élményei okán sért, vagy sértődik.

3. lépés. A "tettes" nyomatékosan ismerje el, hogy megbántotta társát! Ha valaki a régi sebeken lovagol, annak gyakran az az oka, hogy a "tettes" soha nem ismerte el a sértést.

4. lépés. A "tettes" kérjen megbocsátást, a megsértett fél pedig adja meg azt úgy, hogy végérvényesen elengedi a sérelmet és lemond arról is, hogy egy nézeteltérés esetén fegyverként hozakodjon elő vele.

5. lépés. Amennyiben a bűn akkora, hogy a sértett nem tudja könnyen elengedni a fájdalmat, közösen találjanak ki egy olyan jóvátételt, ami megvalósítható, meghatározott idejű, és ami megfelelő elégtételt jelent a teljes megbocsátáshoz!

6. Adjunk teret az intimitásnak!

Bár a párkapcsolat elején az intimitás, az egymás iránti törődés és vonzódás szinte magától működik, ez a mindennapi hajszolt élet során elfakul, a felek beleszoknak a kapcsolatukba. A megszokás nagy úr: a másik magától értetődően hozzátartozik az életünkhöz, már nem úgy érzékeljük, mint egy önálló másik embert, hanem mint egy, a mindennapokhoz tartozó bútordarabot. A társunk egyre inkább „bizalmas idegenné” válik, azt látjuk benne, amit látni akarunk, és amilyen emlékünk van róla, hogy valójában mi játszódik le benne, azt nem észleljük. Az intimitás megtartása nem magától értetődő. Nap, mint nap tenni kell érte!

1. lépés. Tervezzenek közös programot, és iktassák be a napirendben!

2. lépés. Legyen minőségi időtöltés!

3. lépés. Teremtsenek időt és teret a szexualitásnak!

7. Állítsuk helyre az egyensúlyt!

Az egyenértékűség nem egy szilárd tény, hanem egy állandóan, dinamikusan változó folyamat. Éppen ezért az egyenrangúság folyamatosan sérül, amit a mindennapokban nem lehet elkerülni, de folyamatosan törekedni kell az egyensúly helyreállítására mind az önállósság és kötöttség, mind a döntés és alkalmazkodás és mind az érzelmi „adok-kapok” területén.

8. Egyéni gondjainkat tegyük közös problémává!

Versengés és távolságtartás helyett működjenek együtt a problémák megoldásában! Tegyék saját problémájukat közös problémává!

1. lépés. Ha az egyikőjük feltárja egy gondját, a másik hallgassa őt meg anélkül, hogy bármit is reagálna rá! A korai tanácsadás a távolságtartást sugallhatja. Legyen kíváncsi, megértő és együtt érző, még akkor is, ha esetleg Önt is kritika éri a probléma kapcsán.

2. lépés. Mindketten keressék meg a saját részüket a problémában!

3. lépés. Közösen dolgozzanak ki megoldási stratégiát rá!

4. lépés. Alkalmazzák azt a mindennapokban, és közben folyamatosan értékeljék annak eredményét!

9. A válsághelyzeteket tekintsük fejlődési lehetőségnek!

A krízishelyzetek elkerülhetetlenek. De miért is akarnánk elkerülni, hiszen a fejlődéshez a kríziseken át vezet az út, ez az élet rendje. Vannak előre látható, kiszámítható krízishelyzeteket, úgynevezett normatív krízisek (ilyen például a gyermek születése, vagy épp annak a kirepülése a családi fészekből, vagy az élet fordulópontján beköszöntő életközépi válság) és vannak kiszámíthatatlan kritikus élethelyzetek, traumák.

Bármilyen nehéz is legyen egy élethelyzet, nincs olyan, amiből ne tanulhatnánk, amiből ne gazdagodhatna a személyiségünk, a párkapcsolatunk. Aki az életében bekövetkező nehézségekre fejlődési lehetőségként tekint, az nem csak könnyebben alkalmazkodik egy esetleges nehéz helyzethez, de azáltal személyiségében, kapcsolataiban érettebbé, egészségesebbé válik.

10. Alkossunk közös célokat!

Keressenek közös elfoglaltságot, amit rendszeresen együtt végezhetnek. Ez ne legyen azonban passzív, legyen alkotó, kreatív, amely mindkettejük számára flow-élményt tud nyújtani. Tervezgessék közösen a jövőt! Beszéljék át, hogy hogyan képzelik a közös életüket 1, 5, 10 év múlva!

A „reális utópiák”, ahogy Ernst Bloch filozófus nevezi, nem csak hogy kellemes közös perceket biztosítanak, de abban is segítenek, hogy a pár átélje azt, hogy ők maguk életük rendezői. Az ilyen képek, tervek pedig sokszor hajlamosak „maguktól megvalósulni”.

A cikk szerzője az Országos Gerincgyógyászati Központ Pszichológiai Ambulanciájának a munkatársa.