John F. Kennedy Amerika büszkesége volt, jóképű és fiatalsága ellenére a haditengerészet hőse, népszerű és nagyreményű elnök. Még rajongóinak többsége sem tudta róla, hogy sármos mosolya mennyi szenvedést rejtett, és hogy testi bajai nagy valószínűséggel szerepet játszottak az ellene elkövetett merénylet sikerében is. Pillantsunk be az egyik legnépszerűbb, tragikus véget ért amerikai elnök kórtörténetébe!

 Forrás: JFK: Portrait of Pain

Amerika első emberének egészségi állapota olyan információ, amely nemzetbiztonsági kockázattal is járhat, sőt, már az elnökségre pályázó szenátor megválasztásának sikere is múlhat rajta. Így a család John F. Kennedy életében és halála után is gondosan őrizte az erre vonatkozó iratokat, és csak közel negyven évvel a halála után engedett ezekbe betekintést.

Többet volt beteg, mint egészséges

A betegségek sora kétévesen (1919-ben) kezdődött egy súlyos skarlátfertőzéssel, majd az immunrendszerének gyengesége, a legkülönbözőbb, visszatérő gondok miatt egész gyerekkorában rengeteg időt volt kénytelen kórházban tölteni. Kezelték vérszegénységgel, vérképzőszervi gondokkal, visszatérő influenzaszerű tünetekkel, mindehhez kórosan sovány volt, 15 évesen nem volt több 55 kilónál. Emésztőszervi gondjai is voltak, krónikus vastagbélgyulladással küzdött, ami gyakori hasmenéssel, fájdalmas hasi görcsökkel jár. Az egyik legsúlyosabb, meghatározó betegsége az életveszélyes Addison-kór volt, a mellékvesekéreg működésének idült elégtelensége, amely anyagcserezavarokat, nagy fájdalmakat okozott. Az orvosi esetleírásokat, leleteket böngészve egyes kutatók azt feltételezik, hogy egy ideig téves diagnózis is súlyosbította a helyzetét, mivel nem ismerték fel ezt a betegséget, például leukémia gyanúja is felmerült az esetében. A mellékvese elégtelenség kezelésére hosszú ideig kellett coricosteroidokat, belső elválasztású, szteroid típusú hormonokat szednie, amelyek tovább gyengítették szervezete védelmi rendszerét.

Krónikus hátfájdalmak

Felszívódási, illetve anyagcserezavarai, az erős gyógyszerek, hormonok, szteroidok alkalmazása is hozzájárulhatott egyre súlyosbodó csontritkulásához, az ezek miatti gerincbántalmaihoz, krónikus hátfájásához, amely már egyetemista évei alatt megkeserítette az életét. Az előrehaladott csontritkulás miatt meggyengült csigolyák első sérülése, porckorongjának elcsúszása már a Harvardon megtörtént, futballozás közben. Más források szerint a súlyos hátfájdalmai a haditengerészeti szolgálata alatt kezdődtek, amikor a PT-109 tengerész őrnaszád elsüllyedésekor hősiesen mentette bajtársai életét. A hátfájdalom olyan mértékű volt, ami már a mozgásában, a hétköznapi teendőkben is akadályozta, például lehajolni, cipőt felvenni is nehézséget okozott számára.

Az Addison-kórra kapott gyógyszerei mellett ezért folyamatosan erős fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, altatókat, stimuláló szereket is szedett, orvosai naponta több alkalommal, akár két program, tárgyalás, sajtótájékoztató között is injekciókkal igyekeztek könnyíteni a fájdalmain.

Számos műtéten is átesett: az elsőre 1944 júniusában került sor, de nem értek el vele eredményt. A sérült csigolyát 1954-ben egy fémlapocska beültetésével igyekeztek megerősíteni, de ezt később egy gyulladásos szövődmény, tályog miatt el kellett távolítani. A súlyos fertőzésbe majdnem belehalt, már papot is hívtak betegágyához (ez már a második „utolsó kenet” volt az életében, már 1947-ben egyszer előfordult az Addison-kór okozta életveszélyes állapot miatt).

Az elnök újra meg újra vállalkozott műtétre, de ezek nem hozták meg a várt enyhülést számára, és előfordult az is, hogy rontottak az állapotán. A hatvan-hetven évvel ezelőtti képalkotó diagnosztikai lehetőségek még nem tették lehetővé a gerinc állapotának pontos felmérését, sőt, a jelzőfesték, amit a röntgenképekhez befecskendeztek, nehezen szívódott fel és maga is problémákat okozott. Ma, a CT- és MRI-felvételek segítségével már egészen másfajta betegutat járna be a tragikus sorsú elnök.

A végzetes fűző

Bár J. F. Kennedy halálát merénylet, fejlövés okozta 1963 november 22-én, a dokumentumok tanulmányozása során kiderült, hogy az állapota hozzájárult ahhoz is, hogy ez a merénylet sikeres lehetett. Az elnök ugyanis ekkor már hosszú évek óta gerincmerevítő fűzőt viselt a ruhája alatt, ez a hátát támasztó, szoros fűző egyenesen felülve tartotta a kocsiban. Amikor az első lövés eldördült, amely a nyakán sebesítette meg, ez a fűző akadályozta meg abban, hogy a fejét védve, lebukhasson az ülések közé. A második lövés így a fején találta el és ez halálosnak bizonyult.

Sosem tudhatjuk meg, hogy túlélhette-e volna a merényletet fűző nélkül, de az biztos, hogy a véletlenek szerencsétlen összejátszása vezetett idáig, hogy éppen rajta volt. A hatvanas évek elején volt ugyanis egy olyan kezelőorvosa, dr. Hans Kraus, aki e korban szokatlanul modern elveket vallott: úgy tartotta, hogy a hátfájást a hátizmok gyengesége fokozza. Ellenezte a fűzőviselést, és helyette a hátizmok újbóli megerősítésével remélte a gerinc megtámasztását biztosítani. Úszással, erősítő gyakorlatokkal, fizikoterápiás kezelésekkel el is érte, hogy Kennedy egyre jobban érezte magát fűző nélkül is, de a kimerítőnek ígérkező dallasi út során mégis felvette azt.

Az írás az Országos Gerincgyógyászati Központ munkatársainak közreműködésével készült.